2009. március 9-én megjelent Polly Scattergood bemutatkozó albuma, a váratlannak semmiképpen nem nevezhető “Polly Scattergood” címmel, amelyről egy kritikusa röviden így foglalta össze véleményét: ”Dark, disturbing and delightful” azaz sötét, felkavaró és elbűvölő. Ismerjük meg a fiatal brit énekes-zeneszerző-író-költő-történetmesélő izgalmas, álomszerű világát.

Polly számára sohasem vezetett Sárga Út a siker felé, legalábbis nem mások által kikövezve. Colchester mellől (Essex, dél-kelet Anglia) tizenhat éves korában költözött Londonba, amikor anyja mintegy “útjára bocsátotta” őt. Attól kezdve maga gondoskodott a megélhetéséről, albérletekben élt, dolgozott fagylaltüzemben (ahonnan kirúgták, mert nem tudott ellenállni az édességnek), és hosszú ideig volt eladó egy bevásárlóközpont utcai standján, ahol mindent megtanult a paradicsomokról és a paradicsomtermékekről. Tizenegy-tizenkét éves korától ír verseket, dalokat. Akkoriban a szobájában folyton számtalan teleírt, és jó néhány még félig üres jegyzetfüzet vette őt körül. Ha meghallott egy érdekes mondatot egy filmben, vagy bárhol máshol, ezekbe azt is feljegyezte. Tizenkét éves volt, amikor Suzanne Vega Luka című dalát meghallgatva ráébredt, hogy egy dalnak nem kell szükségképpen hangosnak, dübörgőnek lennie ahhoz, hogy erős üzenetet közvetítsen.

Mivel saját magát tartotta el és az iskola mellett részmunkaidőben dolgozott, jelentkezett a hozzá hasonló tehetségek képzésére létrehozott egyetlen ingyenes iskolába, a The Brit School-ba (Performing Arts and Technology School, Croydon). Mire az iskolát elvégezte, már több mint nyolcszáz dal gyűlt össze a füzeteiben. Az iskolában a zenei – elméleti, gyakorlati és hangszeres – képzésen túl megismerkedtek a stúdiómunka fogásaival, produceri teendőkkel és megtanultak együtt játszani színpadon, közönség előtt egymással és az odalátogató vendégzenészekkel. Az iskola mottója az volt, hogy nem “egyen-művészeket” kell létrehozni, hanem mindenkiből a rá jellemző eredeti, egyéni művészt kell segíteni kibontakozni. Jól érezte magát az iskolában (nem úgy, mint az előzőekben), de azért mindig kívülálló is maradt egy kicsit. Megfogalmazása szerint a sok magabiztos R&B kölyök között ő volt a kissé furcsa, különc sápadt-fehér lány a zongora mellett. A szűkebb baráti köréből Katie Melua még az iskolában felkeltette az egyik legjelentősebb brit menedzser és dalszerző figyelmét, és 2003-ban Katie egy csapásra ismert és sikeres lett. Hamarosan Luke Pritchard is ismert lett a The Kooks-szal, és 2006-ban Leona Lewis is befutott az X-Factor tehetségkutatón. Polly közben a maga útját járta, még mindig eladóként dolgozott a paradicsom-termékek között, éjszaka pedig otthon, a kis padlásszobában a zongora mellett (halkan, hogy másokat ne zavarjon) rendületlenül írta dalait. Little Angels című dalát Katie Melua előadásában viszonylag sokan megismerhették, de kevesen tudták, hogy a szerzője Polly.

2005-ben megjelent első kislemeze, a Glory Hallelujah, korlátozott példányszámban. A kritikusok elég jól fogadták, és az a pár vásárló, akihez eljutott, szerette is. Pollyra felfigyelt a menedzser Neil Ferris (Brilliant!), aki bemutatta őt Daniel Millernek, a Mute Records alapító-főnökének. Polly aláírt a Mute-hoz (a Depeche Mode és Nick Cave kiadójához), és megkezdték a közös munkát Simon Fisher Turner producerrel. Ez kezdetben nem ment simán, mert az énekesnő mindig úgy tekint a dalaira, mint saját ”gyermekeire”, és eleinte el sem tudta képzelni, hogy az “alkotói folyamatba” más is bele szóljon. Azután egy kemény fél év után “összecsiszolódtak”, és Polly megértette, hogy a szöveg és a dallam mellett fontos a teljes zenei hangzás is, amelynek – legalábbis egy bizonyos típusának a – megteremtésében Simon Fisher Turner igazán mesteri szinten áll. Az album készítése nem haladt gyorsan, de a Mute megadta Pollynak és Simonnak azt a bizalmat, ami a jó munkához kell.

2007-ben megjelent Polly második kislemeze, a Nitrogen Pink. A dal a kezdeti halkabb indítás után szinte a dübörgésig fokozódó “angsty synth pop style” hangzásával, és Polly kezdetben félénk, halk, szinte gyerekes, majd a dal folyamán az érzelemtől fűtött remegő hangú éneklésen át szinte a pszichózisig eljutó vokáljával már ízelítőt adott a készülő albumból. Saját magát “történetmesélőként” határozza meg (legnagyobb példaképe Leonard Cohen), író-költő, aki mellékesen zenét is szerez, és énekel. Vagyis nem minden dala önéletrajzi jellegű, nem mindig saját magáról szól, a Nitrogen Pinket például egy barátjának a harminc körüli barátjáról írta, akinél az orvosok rákbetegséget állapítottak meg. A kislemezre felfigyeltek a kritikusok, sok jót írtak róla, és az emberek is kezdték Pollyt megismerni, bár még ez is (és a 2008-ban kiadott I Hate The Way is) limitált kiadás volt. Polly ekkoriban kezdett blogot vezetni a MySpace-en, és itt két év alatt viszonylag jelentős “baráti kört”, vagy inkább támogatói, rajongói bázist gyűjtött össze a világ különböző részéről. Versek, kezdemények, félkész vagy éppen akkor született dalok is megismerhetőek voltak itt. Polly családnevéhez hűen (Scattergood = könnyelmű-tékozló ember, aki ma feltűnik, holnap esetleg eltűnik) szereti megosztani másokkal a dalait, akár félkészen is (neki az alkotási folyamat közben is kell a visszajelzés), letölthető formában is. 


Az I Hate The Way című dalt még tizenévesen írta, egy kis játék keyboard-on, és tömör megfogalmazása szerint arról szól, hogyan volt képes folyton az erre legalkalmatlanabb, nála jóval idősebb partnereket kiválasztani. A kislemez változatban a dal záró sora a “my doctor said I’ve got to sing a happy tune”, amit elég egyszer meghallani Polly hangjával, és az ember nem felejti el többé. Az albumon a dalt - amely ott nyitódalként szerepel – kiegészítette egy prózában előadott záró résszel, amelyben egy fiatal neurotikus és anorexiás lány attól retteg, hogy elhagyják, ha nem sikerül eléggé lefogynia. A hallgatónak itt azonnal kiderül, hogy Polly nem egy pop-énekes, érzelmeket, sokszor erősen szélsőséges lelkiállapotokat mutat be, és a szövegei sokszor “duplafenekűek”, nem mindig azt jelentik, amit az ember az első pillanatban gondolna. Dalait az “éteri”, “sötét”, ”erőteljes”, “kétértelmű-csalfinta”, “meglepő szófordulatokkal teli” kifejezésekkel szokták jellemezni. És szerencsére ott van bennük egyfajta sötét humor, önirónia, ami miatt a dalok (általában) nem fordulnak át egyszerű melodrámába. 

2009-ben, az album megjelenése előtt pár héttel adták ki Polly negyedik kislemezét, az Other Too Endless-t, az elsőt, ami nem limitált kiadásban jelent meg. A dal – ellentétben az előzővel – friss, stúdióban született, az album munkálatai közben, egészen rövid idő alatt. Szoros, lüktető ritmusával – amely alatt persze Polly megszokott, érzelmekkel teli, és ettől néha szinte bizonytalannak hangzó énekhangja szól – a dal beleférhet a kommersz zenei rádiók kínálatába is (ami azért nem mindegyik daláról mondható el). Ez az első dal, amihez klip is készült, bár ez is inkább Polly Scattergood és Tom Henry Jones (Polly régi fotográfus barátja) korábbi Youtube-os PollyWorld videóinak a folytatása, mint a zenetévéken megszokott profi klip. Hősnőnk itt is a nehezebb utat választotta, hű maradt magához, bár ezzel jó eséllyel kizárta magát a nagy zenetévék műsorából. 

A bemutatkozó album (amelyről szokatlan módon négy már korábban megjelent kislemezen) dalainak listája:

1. I Hate The Way
2. Other Too Endless
3. Untitled 27
4. Please Don’t Touch
5. I Am Strong
6. Unforgiving Arms
7. Poem Song
8. Bunny Club
9. Nitrogen Pink
10. Breathe In Breathe Out

Az érzékenyebb lelkű, türelmetlen macsók valószínűleg az Untitled 27 elején fogják abbahagyni az album meghallgatását, amikor Polly a jobb- és baloldali hangszóróból felváltva jelenti be, hogy “Where are you? Where are you? I’m lost.” Nekem speciel ez a dal is tetszik, bár szigorú kritikusok itt-ott felvetették, hogy az album ennél a dalnál kicsit megbillent a banalitás felé. Lehet, valójában Polly annyira nyers, és őszinte, hogy adott esetben akár a banalitást, a közhelyességet is felvállalja egy dalban, ha úgy érzi, így helyes. Bár nála mindig fel kell, hogy merüljön a gyanú, hogy a felszín alatt van egy újabb rétege a jelentésnek. Egyébként pedig ki mondja meg, mennyire lehet banális az elveszettség, a bizonytalanság érzése és az öngyilkossági gondolatok?

A Please Don’t Touch zenéje, ritmusa révén egy vidámabb, “rádióbarát” dal, bár a szövege valójában nem annyira vidám, ha jobban megnézzük. De az albumról talán ez lehet az egyik szám, amely kislemezként sikeres lehet a single listákon. Az I Am Strong egy önterápia szerű dal, ahol valaki önmagát próbálja meggyőzni arról, hogy ő nem gyenge, és van ereje az élet kihívásaival szembenézni. A dalokat hallgatva sokszor eszébe juthat az embernek, hogy most olyan valakit hall, akinek tizenhat éves korától a saját lábán kellett megállnia egy idegen környezetben, a világ egyik legnagyobb városában. A másik, ami azonnal követi az első gondolatot az, hogy és ez bizony sikerült is neki, bár nyilván nem volt egyszerű, és a hatása bizonyos értelemben maradandó lehet. Polly az élő koncertjei előtt olyan lámpalázas, hogy mostanában emiatt még egy pszichológushoz is eljárt, de amikor elkezd énekelni, elmúlik az idegessége. A dalok előadása közben a kitárt, madárszárny-szerűen mozgatott karjai, amelyekkel mintegy az egyensúlyát igyekszik megtartani, és emellett a dalok érzelmi töltetét ilyen módon is közvetíti, azért mégis jelez valamit. Dalaival ellentétben – amelyek őszintén, néha már kissé nyersen szólnak szerelemről, szexről, öngyilkosságról, bizonytalanságról, sebezhetőségről, és sokszor elég sötét tónusúak -, Polly az életben érdekes módon egy meglepően vidám személyiség, tele van élettel, kíváncsisággal minden iránt. Sok barátja van, közeliek is és kicsit távolibbak is. Valószínűleg a sötét dolgokat kiírja magából, könnyed pop-dalokat írni pedig nincs kedve. A lassú, a refrént nagyon sokszor megismétlő Unforgiving Arms hallgatása közben nekem valamiért Enya jutott az eszembe, bár ő persze valószínűleg soha nem kezdene egy dalt úgy, hogy “He is a typical writer Always in love with what is gone And I am a… a typical sinner With a knife inside my back jean pocket…” A Poem Song (amely az I Hate The Way single B-oldala volt) az egyetlen dal az albumon, amelynél valahogy az az érzésem, hogy egy-két perccel hosszabb, mint amilyennek lennie kellene. Ez talán nem lenne így, ha angol anyanyelvű lennék, és a dal hallgatása közben maradéktalanul élvezni tudnám Polly szövegét. Egyszerű, lassú zongorakíséret, egyszerű, mindig újra és újra ereszkedő dallamvonal. Megfelelő hangulat kell hozzá, hogy tetszen, de egy dolog biztos: pontosan ez az a fajta dal, ami után az azt követő szám, a Bunny Club igazán hatásosan szól. Ez egy slágergyanús szám, és szerény véleményem szerint a maga nemében egy mestermű, a kedvencem az albumról. A ritmusa, az üteme, a sodrása magával ragadó, Polly (és persze a hangzást producerként kialakító Simon Fisher Turner) itt szerintem egy potenciális slágert hozott össze. Ehhez már csak egy szuper videoklip (és ezt most kivételesen nem Pollyra és Tomra kellene bízni), és persze jó marketing kellene. Nekem azonnal Madonna Ray of Light klipje ugrott be, a nagyváros nyüzsgésének gyorsított lejátszása, Polly (valós időben) állna és énekelne a londoni éjszakai forgalomban, az autók lámpái színes fénycsíkokat húznak körülötte… 

A mára már kicsit klasszikusnak is nevezhető (Pollyra 2007-ben emiatt figyeltek fel a kritikusok is, és már egy szűkebb közönség is) Nitrogen Pink után következik az album záró száma, a Breathe In Breathe Out. Újra egy lassú, zongorakísérettel énekelt dal, a szakítás utáni szomorúságról, ürességről, bizonytalanságról, Polly halk, az érzelmektől remegően bizonytalan hangján. Amely a dal egyik pontján alig észrevehetően felerősödik egy pillanatra, és még utoljára kihallatszik belőle a Polly hangjából
ilyenkor előtörő, senki máséval össze nem téveszthető, enyhén hisztériás felhang. A szám végén már csak a zongora szól, és ez az album vége, melyben Polly Scattergood lelkileg kíméletlenül és őszintén pőrére vetkőzik, néha talán már kényelmetlen is az ennyire őszinte kitárulkozás, a nyersen megmutatott érzelmek. Egy kritikusa röviden így foglalta össze a véleményét Polly bemutatkozó albumáról: “Dark, disturbing and delightful” azaz sötét, felkavaró és elbűvölő.

Tehát itt van az album vége. Másoknak. Mert nekem az utolsó szám a Number 24. Ez a dal nem került fel az albumra, részben talán nem teljesen szalonképes kifejezéseket tartalmazó szövege miatt, másrészt azért, mert a zenéjére erőteljesen illenek a Pollyval kapcsolatban néha használt “alternative” és “electronic” kifejezések. De a dalt Polly MySpace oldalán szabadon letölthetővé tették, így bárki eldöntheti, az album melyik dala után hallgatja meg. Én záródalnak használom, ezzel bűnös módon szándékosan megváltoztatva kicsit az album végső kicsengését. Mindenképpen ajánlom a meghallgatását mindenkinek, mert ezzel a dallal lesz igazán teljes a kép Pollyról (és itt újra le kell írni Simon Fisher Turner nevét, mert neki nagy szerepe volt a dalok végső hangzásában, hangszerelésében).

Polly Scattergoodot olyan nevekhez szokták hasonlítgatni mint Kate Bush, Tori Amos, vagy Björk, én ehhez hozzátenném még Hazel O’Connor nevét, és amint már említettem, bennem az egyik dalnál még Enya neve is felmerült. Azután – és ezzel én alapvetően és messzemenően nem értek egyet – itt meg szokták még említeni Sylvia Plath-ot, az Üvegbúra híres-hírhedt írónőjét is. (De Polly hozzá képest igazán két lábbal áll a földön, a bizonytalanságait, a félelmeit inkább kiírja magából, bele a dalokba. Aki olvassa Polly blogját, és ismeri a humorát, annak a számára ez nyilvánvaló.) Ennyi név emlegetése pedig valószínűleg azt jelenti, hogy Pollyt nem érdemes másokhoz hasonlítgatni, ő Polly Scattergood (“here today, gone tomorrow”) PollyWorld-ből, amely nem máshol található, mint “in the blue box of somethings & nothings”.

1. I Hate The Way
+ monologue
2. Other Too Endless
3. Untitled 27
4. Please Don’t Touch
5. I Am Strong
6. Unforgiving Arms
7. Poem Song
8. Bunny Club
9. Nitrogen Pink
10. Breathe In Breathe Out
10+1 Number 24

* * *

Polly oldalai az őt képviselő menedzser cégénél, itt és itt
Polly Scattergood Myspace oldala 
Polly Scattergood az Indavideon
Polly Scattergood a YouTube-on
Polly Scattergood blogja (PDF)